Kétség sem fért hozzá, hogy óvónőnek akarok tanulni.
A felvételi vizsgám kiválóra sikeredett, de mégsem vettek fel, mert iszonyatos túljelentkezés volt abban az évben is. Apu tanácsára másodiknak az egészségügyi szakközepet választottam, onnan több eséllyel mehettem volna át az óvónő képzőbe.
A felvételi eredményem tökéletes lett az egészségügyi szakközépbe való jelentkezéshez, szó nélkül felvettek.
Első évben bölcsődei gyakorlatra jártunk. Nagy izgalommal vártam a kicsiket, hogy foglalkozhassak velük. De....és most jön a csavar, a 2-3 évesekhez nem volt türelmem. A csecsemők sírását, pelenkázását, etetését vígan, zokszó nélkül csináltam, de a totyogósok nevelése már nehezebben ment. Pár hónap után rájöttem, hogy ez a vonal nem nekem való. Milyen érdekes az élet. Minden vágyam az volt, hogy óvónő lehessek, de az élet közbeszólt, és milyen jól tette. Nem az én helyem lett volna az óvoda, és valószínű hamar befejeztem volna óvónői pályafutásomat.
Amikor kiderült, hogy ápolónő leszek, a család kétkedve fogadta, és azt gondolták nem leszek hosszú életű nővérke. Finnyás gyerek voltam, emiatt nem tudták elképzelni, ahogy loholok ágytállal a folyosón. Én sem tudtam, hogyan fogok mindenféle kellemetlen dologhoz hozzá állni, de mindenki meglepetésére könnyedén vettem az akadályokat. Beleszerettem a munkába, imádtam gyakorlatokra járni. Pillanatok alatt megtanultam vénát szúrni, és élveztem, hogy komolyabb feladatokat is rám bíztak.
A sebészeti gyakorlat helyett fül-orr-gégészeten kötöttem ki, mert sokan voltunk, így kiszorultam a sebészetről. Nagyon szerettem gégészeti nővérként gyakorlatozni. A mandula műtétes betegeket én késztettem elő, és rám bízták az utógondozásukat is. Hasznosnak és sikeresnek éreztem magam. A belgyógyászaton inkább segédápolói feladatokat végeztünk, de ezeket is élveztem.
A szakközép elvégzése után belgyógyszaton kezdtem a pályafutásomat. Akkor kezdődött el igazán az élet, belecsapódtam a mélybe, az igazi ápolásba, a felelősségbe, és a folyamatos tanulásba.
