-Anyu! A portás bácsi mit csinál az óvodában?
-Tudod, Fürtöske, az óvoda egy hatalmas épületben van. -felel anyuka. -A portás bácsi feladata az, hogy reggel, amikor jönnek a gézengúzok, kinyissa a kaput.
-Anyu! Ha elfelejti kinyitni a kaput, hogyan mennek be a gyerekek az óvodába? -kérdezte Fürtöske anyukától.
-A portás bácsi ezt sosem felejti el! Neki, ez a dolga. Amikor vége van a napnak, körülnéz a szobákban, becsukja az ablakokat, és mindent bezár. De arra odafigyel, nehogy bent maradjon valamelyik gézengúz, mert abból nagy baj lehet! De most már későre jár... aludj szépen!
Fürtöske lehunyta szemecskéjét, és mély álomba merült. Álmában anyuka vitte az óvodába. Ahogy odaértek, az épület kapuját zárva találták. Mindketten csodálkozva álltak a kapu előtt. Anyuka becsöngetett.
-Ki az? -kérdezte egy mogorva hang.
-Fürtöske, és anyuka! Jöttünk az óvodába!
-Ide? Hiszen ez nem óvoda! - elégedetlenkedett a mérges hang.
Anyuka és Fürtöske furcsán néztek egymásra, ahogy hallgatták a portás bácsi ingerült mondókáját.
Hazamentek. Másnap reggel újra együtt indultak az óvodába. A kapu, megint zárva volt. Anyuka csöngetett.
-Ki az?
-Anyuka és Fürtöske!
-Már megint? Ne zavarjanak! Tegnap megmondtam, hogy ez nem óvoda! -morogta a portás.
Anyuka és Fürtöske megfordult, és hazaindultak. Egyszer csak, hangos nyikorgásra lettek figyelmesek. Visszafordultak. Az épület kapuja hirtelen kitárult. Fényes ragyogás vakította el szemüket. Fürtöske belépett a kapun. Minden szikrázó pompában, gyémántosan ragyogott. Csodaszép termek, csillogó ajtók ejtették ámulatba a kislányt. A nagy ragyogásban előlépett egy hatalmas kalapos ember.
-Portás bácsi! -kiáltotta el magát Fürtöske.
-Ugye megmondtam, hogy ez nem óvoda! -mondta kedves mosollyal az arcán, az eddig morcos portás.
Egy pillanat alatt Fürtöske, egy varázslatos teremben találta magát. Gyémántvirágok sora díszítette a terem minden zugát. Apró szárnyú piciny gyermekek porozták a csillámló virágokat apró pálcájukkal. A másik pillanatban már egy fehérségtől vakító teremben állt, és meglepetten ámuldozott, ahogy itt is szárnyas gyermekek sok-sok hópelyhet szórtak az üvegszerű jégvirág hegyekre. Így ment Fürtöske teremről, teremre, és nagyokat pislogott a gyönyörű varázslattól. A portás bácsi odalépett Fürtöskéhez:
-Látod? Ez nem óvoda! Ez az évszakok háza! Ezekben a szobákban dolgoznak a kicsi tündérgyerekek, akik éjjel-nappal gondoskodnak arról, hogy az évszakok el ne múljanak. Én meg nem a portás vagyok, hanem az évszakok vigyázója. Magam felügyelem a munkákat, hogy minden rendben menjen. Na, de Fürtöske, anyuka már vár téged a kapuban!
A kislány egy pillanat alatt ott termett a kapuban. Anyukája is ott állt, aki mit sem tudott kislánya kalandjáról. Mert ez a csodakirándulás olyan rövid volt, mint egy szempillantás. Anyuka és Fürtöske hazamentek.
Másnap reggel Fürtöske felébredt csillogó álmából. Anyukával elindultak az óvoda felé, de az épület kapuját zárva találták. Anyuka csöngetett.
-Ki az? -kérdezte egy dünnyögő hang.
-Jó reggelt portás bácsi! Fürtöske vagyok!
Előlépett a portás bácsi, és kinyitotta a kaput. Fürtöske belépett az óvodába. A portás bácsi a kislány után szólt:
-Üdvözöllek az évszakok házában!
Azután kacsintott egyet, és bezárta a kaput.
................................................................................................................................................
Fürtöske és a varázsszámok
-Anyu! Ismered a varázsszámokat?
-Nem ismerem őket Fürtöske!
-A szomszéd Katicát a varázsszámok tanították meg számolni!
-Kis csillagom! Számolni, nem a varázsszámok tanítanak meg!
-De én szeretnék velük találkozni!
-Ha most rögtön elalszol, találkozhatsz velük! -mondta anyuka, és finoman betakarta a kislányt, aki hamarosan mély álomba szenderült.
Fürtöske, egy hatalmas réten találta magát. A rétnek se vége se hossza nem volt. Közepén állt egy terebélyes, lombos fa. A kislány óvatosan közeledett a fa felé. Ahogy lábacskáival a fűben lépdelt, minden lépésénél aranyos hangocskák szólaltak meg. Fürtöske hamarosan odaért a fához. Felnézett a magas fára. A levelek között apró számocskákat pillantott meg, akik vidáman illegtek-billegtek, és vígan dalolásztak. Ezek a számocskák szóltak akkor is, amikor a fűben lépdelt.
-Kik vagytok? -kérdezte a kislány.
-Mi vagyunk a varázsszámok! -harsogtak több szólamban. -Ha szeretnéd, megtanítunk téged számolni! Nincs más dolgod, mint hogy utánunk mondod ezt a mondókát!
"Egy - kicsi lány almát szed!
Kettő - fején tarka kendő!
Három - sokat fürdik nyáron!
Négy - orrára száll a légy!
Öt - Fürtöske sálat köt!
Hat - hajába piros csat!
Hét - kezdődik az ovihét!
Nyolc - Buksi kutya mindig morc!
Kilenc - tele a kredenc!
Tíz - tisztán csillog a víz!"
-Látod? Ilyen könnyű számolni! - örvendeztek a varázsszámok, és újra rázendítettek a mondókára.
Fürtöske vígan, ugrálva indult hazafelé. A vége sincs mezőnek nem találta sem az elejét, sem a végét. Ijedten rohant elő-hátra, oda-vissza, de mind hiába. A bánattól sírdogálva elkezdte motyogni halkan, az előző mondókát. Ahogy a tízhez ért, egyszer csak egy átlátszó ajtó nyílt meg a mező közepén, a nagy fa helyén. A varázsszámok láthatatlanul szólaltak meg:
-Most már tényleg megtanultál számolni!
Fürtöske átlépett az ajtón, és rögtön az ágyában termett.
Reggel, anyuka puha csókkal ébresztette kislányát.
-Öltözünk Fürtöske! Megyünk az óvodába!
Ahogy lépdeltek a járdán, Fürtöske egyszer csak elkezdte:
"Egy - kicsi lány almát szed!
Kettő - fején tarka kendő!
Három - sokat fürdik nyáron!
Négy - orrára száll a légy!
Öt - Fürtöske sálat köt!
Hat - hajába piros csat!
Hét - kezdődik az ovihét!
Nyolc - Buksi kutya mindig morc!
Kilenc - tele a kredenc!
Tíz - tisztán csillog a víz!"
