A fiú elúszott apja kívánsága szerint. Peckesen mutogatta továbbra is szépséges igazgyöngyét, és azt sem vette észre, hogy a fekete mélységben kötött ki. Nem tudta mitévő legyen. Ahogy forgolódott, elhagyta csodaszép igazgyöngyét. Hiába kereste, nyomát sem találta.
Szomorúan úszott haza apjához. A király haragra gerjedt, és így szólt:
-Az egyetlen gyöngyödre sem tudtál vigyázni? Eredj, és csak akkor térj haza, ha azt megtaláltad!
Kagylókirályfi búslakodva ismét elúszott. Elért a fekete mélységhez, megállt. Az orra hegyéig sem látott. Egyszer csak ragyogó fényesség vakította el szemét. Közelebb úszott, és egy csillogó kagylópalotát pillantott meg. Abban egy gyönyörű szép kagylólányt, kinél ott fénylett az ő igazgyöngye. A királyfi így szólt:
-Hé, te szépséges kagylólány! Ott van nálad az én igazgyöngyöm!
-Ha valóban a tiéd, hozd el nekem cserébe az enyémet! A fekete kagyló gyémánt gyöngyét! Halai elvették tőlem, azóta sem láttam! Itt ez a varázsgyöngy! Amikor támadnak, akkor használd!
Kagylókirályfi bátorságát összeszedte, és elúszott a fekete mélység felé. Halcsapat közeledett felé. A halak között észrevett egy csillogó igazgyöngyöt, meg a fekete kagylót, aki elvette a szépséges kagylólánytól saját gyöngyét. Az óriás halak támadásba lendültek.
Kagylókirályfi bekapta a varázsgyöngyöt. Akkorára nőtt, hogy egy egész kagylóváros elfért volna benne. Kinyitotta száját, és bekapta az összes halat. Egy fordulattal kiköpte őket olyan messzire, hogy azok egy távoli tengerben találták magukat.
Visszafordult a fekete kagylóhoz, az meg ijedtében elejtette a gyémánt igazgyöngyöt.
A királyfi elvitte a szépséges kagylólányhoz saját igazgyöngyét, ő meg visszaadta a királyfiúét.
Kagylókirályfi magával vitte a csodaszép kagylólányt apjához, a palotába.
A király megörült fiának, és a gyémántos szépségű arának. Kagyló-tengeri lakodalmat csaptak.
Ma is élnek, ha gyöngyeik megvannak.
