Emlékeim maradványaiban egy kedves kis házikó képe ugrik fel, ahol szállást kaptunk, és elláttak minket . Pontosan nem emlékszem, hogy egy vagy két hét volt az ott töltött idő, de számomra rövidnek tűnt.
Naponta átmentünk egy hatalmas parasztházhoz, és ott töltöttük az egész napot. Abban az időben kevés volt az étel, és csak a gazdáknak volt jó soruk, mert megtermelték maguknak a betevő falatokat. A boltokban nem volt semmi, és ha jól emlékszem jegyre lehetett vásárolni. Édesség? Az nem volt. Ha mégis, az valami román rémálom volt csokoládé formába burkolva.
Be volt osztva, hogy x napokon csak páratlan rendszámú autók közlekedhettek, és y napokon meg a párosak. Te jó Isten! Noooormális?
A benzin is ki volt mérve. A gyerekek meglátták a magyar rendszámú autókat, a kocsi elé állva könyörögtek édességért. Mi ezt mind tudtuk, és apuék eleve magyar édességekkel a kocsiban indultak útnak, hogy adhassanak a családnak, és az úton csatangoló gyerekeknek. Elképesztő szegénység volt ott.
Amit imádtam, felmenni a padlásra, és a szénában hemperegni. Nem volt egyszerű oda felmászni, leugrani annál inkább. Élveztem a falusi lét örömeit. Rendszeresen kijártunk a földekre, és megnéztük az állatokat. Kiszemeltem magamnak egy csikót és egy borjút. Imádtam őket. Ők voltak a barátaim, mint a mesében.
Az egész ott létem egy mesébe való történet volt. Meglátogattuk a Gyilkos-tavat is, amit a mai napig nem felejtek el. Azok a fenyők....hatalmasak és gyönyörűek. Bár az utat a család végig rókázta, de hősiesen elértük a célt. A kanyargós utak nem az erősségünk.
Lejártunk a Nyárád folyóhoz, amin itt-ott átgázoltunk (a mellék ágaknál) a szüleink örömére.
Vettünk mindenféle erdélyi vásárfiát, és egy gyönyörű hajas babát, ami a mai napig meg van.
Amikor készülődtünk haza, elbúcsúztam az állatoktól, a csikótól és a borjútól. Zokogtam, mert ott kellett hagynom őket. De a rokon megígérte, hogy utánam küldi mindkettőt Magyarországra. Én már elterveztem, hol is fogjuk tartani őket. Hát a suli kazánházában (ott voltunk gondnokok). Megtaláltam számukra a tökéletes helyet. Bele sem gondoltam apró kis fejemmel, hogyan is lehetne iskolában állatokat tartani.
Hazaérve rögtön elrendeztem a kazánházat, hogy legyen hely a barátaim számára. De a barátok nem jöttek, hiába vártam őket. Eltelt egy év, kettő, három. Minden év nyári hónapjaiban vártam, vártam, és vártam.
Ahogy teltek az évek, kezdtem ráeszmélni arra, hogy hiába várok, a barátaim sosem fognak megérkezni. Csalódott voltam, és becsapott. Ezt az érzést a mai napig átérzem, mert hatalmas nyomot hagyott az emlékeimben. Nem is tudom mi volt a rosszabb. A várakozás, vagy a ráeszmélés arra, hogy várhatok én az örökkévalóságig. Azt hiszem az utóbbi.
