Idejét sem tudom, mikor írtam utoljára a blogomba. De elhatároztam, bármilyen kevés idővel is rendelkezem, kezembe veszem az írás irányítását. Ma pont egy olyan szituáció leselkedett rám, amit nem papírra, hanem gépre kellett vetnem.Tudtátok, hogy a villamoson nem emberek, hanem egysejtűek ücsörögnek?
Az emberek rendelkeznek némi agytekervénnyel, ellenben az egysejtűek csak vegetálnak az atomok sokasága között.
Az egyik megállóban fel akart szállni egy idős bácsika a bevásárló kocsijával. Annyira lassan ment neki, hogy a vezető majdnem rácsukta az ajtót. Ezt a nehézkes felszállást a közelben ücsörgő fiatal és középkorosztály mérhetetlen nyugalommal és semmit mondó pofázattal végig szemlélte. Én a távolból figyeltem az eseményeket. Elindult a villamos, a bácsika egy ülés felé toporgott. Ez sem volt egyszerű mutatvány, mert minden egyes lökésnél, kanyarnál majdnem elesett. Odamentem felé, elvettem a kocsiját, és leültettem. Az emberek úgy néztek rám, mint egy marslakóra. Lehet az vagyok, mert a földi lények nem szoktak efféle dolgokat cselekedni.
Mellettem állt egy fiatal lány, aki szintén bambán bámult rám. Mondtam neki, hogy senki sem akar segíteni. Látszódott rajta a döbbenet, hogy milyen jogon szóltam én hozzá egyáltalán. Szerencsére le kellett szállnom a villamosról, mert hányingerem támadt a sok egysejtű között.
Az efféle véglények talán megérik az idős kort, esetleg betegek is lehetnek, akár kiszolgáltatottak, és amikor nem bírnak felszállni a villamosra, a sok egysejtű meredtem fogja őket bámulni, és leszarják nagy ívben a létezésüket is. Magyarán, szembetalálkoznak saját magukkal.
