Egy megdöbbentő orvosi történetet tárok elétek, amit a napokban láttam.
Megszületett a kicsi Briana egészségesen, vagyis annak látszódott, amíg haza nem vitték az újszülött kislányt. Az etetésnél gondok adódtak. Folyton kihányta a tápszert, hiába etették úgy, ahogyan egy újszülöttet kell.
Az orvosok azt mondták, ez teljesen normális. (Mint egészségügyis megjegyzem, a sugárhányás sosem normális). A kislány nem csak szimplán bukott, hanem sugárban hányt minden etetéskor.
A szülők aggódva vitték vissza Brianát a gyerekorvoshoz, aki újra megnyugtatta őket, hogy minden rendben van. (Itt már eléggé felment bennem a pumpa.) Egyik alkalommal a kislány teste merevre feszült, és felakadtak a szemei. (Ápolóként már ebből a tünetből megállapítottam, hogy ez epilepszia.) Persze az orvosok azt mondták semmi baja.
Egyik nap Briana légzése leállt apja ölében, aki sikeresen újraélesztette aprócska kislányát. Bevitték a kórházba, de a több óráig tartó, ismétlődő rohamokat senki sem kezelte. A szülők úgy döntöttek, hogy átvitetik gyermeküket egy távolabbi gyerekkórházba. Az ottani gyerekorvos az első vizsgálatkor már megállapította a kislány betegségét. Egy olyan genetikai betegségről volt szó, amiben a B6 vitamin nem szívódik fel, és emiatt alakulnak ki az epilepsziás rohamok. A betegség nem gyógyítható, de kezelhető folyamatos vitamin adagolással.
Az átlagos orvosi tudás ebben az esetben is egyenlő volt a nullával. A kislánynak a rohamok miatt valószínű szellemi, és testi problémái lesznek az agykárosodás miatt. (Mondta a kezelőorvos.)
Ha időben elkezdték volna kivizsgálni, megelőzhették volna ezt az egész borzalmat. Persze azzal magyarázták a dolgot, hogy ez egy nagyon ritka betegség. Lehet hogy így van, de a betegséget felfedező gyerekorvos mégis képes volt diagnosztizálni a kórt. Vajon a többiek erre miért nem voltak képesek?