Beírattam magam csellózni

én és a cselló

6-7 évesen a gyermek van amikor tudja, hogy mit akar, ami nem jellemző sokszor a felnőttekre. Zenetagozatos lévén nem állt messze tőlem a zenélés. Kötelező volt már első osztálytól a furulya, és az énekkar.
Egyik órán meglátogatott minket egy fekete hajú zenetanár, aki egy nagy hangszerrel kezében mesélni kezdett.  A végén elővette a hangszert, amihez leült, és finoman el kezdett vele játszani. Olyan volt, mintha egy tündérmesében lettem volna.
A tanárnő kedves arca, mosolya is megragadott, meg a fekete haj mellé társuló tengerkék szemek. Mesebeli tanárnéni szerepben tündökölt előttem.

Mindenáron zongorázni szerettem volna, de mivel apró gyermek apró kézzel van megáldva, nem vettek fel. Azt mondták, várjunk egy évet, és meglátjuk. Nem vártam, nem az a várakozó típus vagyok, és ez így volt gyermekkoromban is. Nem szeretek várni, mindig keresek más megoldást, hogy véghez vigyem, amit szeretnék. Ebben az esetben a más megoldás a zongora tanulás helyett a csellózás lett.

Miután a cselló tanárnő magával ragadott abba a lágy szellőben suttogó zenés mesevilágba, nagy örömmel rohantam haza a tanítás végén. Lihegve, széles szájjal mosolyogva közöltem azt az egyszerű tényt, hogy beiratkoztam csellózni. Anyuék levegőt sem kaptak az örömhír hallatán. Nem volt ellenvetésük, még nem tudták mibe vágnak bele.

Megkaptam a hangszerem, amit az iskola kölcsönzött nekem. A legkisebb cselló is nagynak bizonyult, de ez nem vetett vissza a lelkesedésemben. Annyira akartam, hogy én is mesébe illő csellózással kápráztassam el a szüleimet, de ehelyett valami recsegő, vinnyogó, halgathatatlan, zenének nem nevezhető vonogatást adtam elő. El tudom képzelni anyuék mit érezhettek, de ez egy cseppet sem látszott rajtuk. Napi szinten gyakoroltam suli után, mindenáron meg akartam szólaltatni ezt a csodahangszert. És igen, majdnem egy év után már el tudtam játszani egy egyszerű darabot. Addig csak nyekergés volt a csellózásom.

Jöttek az osztályzások, a vizsgák, amiket nagyon utáltam. Ez azóta sem változott. Nem vagyok egy vizsgázós típus. Utálok mások előtt szerepelni, fellépni. Sem a vizsgákra, sem a közönség előtt való fellépésekre nem szerettem járni. De, vajon akkor minek akartam csellózni? Talán, mert egyszerűen csak tetszett, magával ragadott. Nem másoknak játszottam, hanem magamnak.

csellózok egy osztálytársammal, zongorán kísér egy osztálytársam

Mindig ötösöket kaptam, de nem voltam tehetséges. Azt a tipikus tehetséget másokban találtam meg, akik fiatalon magasabb szinten tudtak játszani, mint én. Szorgalmas és kitartó voltam, ezért értem el mindig az ötös szintet.
Ahogy nőttem, és teltek az évek a kezdeti lelkesedésem egyre inkább alább hagyott. Már nem láttam azt a mesevilágot, mivel kinőttem belőle. A csellózás kezdett megszokott, és unalmas zenéléssé válni. Nem élveztem már úgy, mint az első pár évben. A zenekar kifejezetten idegesített. Néha jó volt járni, de talán nem is a csellózás miatt, hanem a közösség miatt. Egyre kevesebbet gyakoroltam, már nem tett boldoggá a csellózás.

Az általános suli után egészségügyi szakközépbe jelentkeztem. Mivel ott nem volt ének óra, ezért szolfézsra kellett volna járnom, és átmennem egy másik zenekarba. Ehhez már végképp nem volt kedvem.

Egyik alkalommal bejelentettem a cselló tanárnőmnek, hogy abbahagyom. Ledermedt, megszólalni sem tudott. Hiába győzködött, nem járt sikerrel. Meg is haragudott rám, sosem tudott megbocsátani, csak azt nem tudom, hogy miért, hiszen ez az én döntésem volt. Senki sem határozhatja meg az életemet. Nem követtem el bűnt, hogy bármit is meg kellett volna bocsátania.

Így lett vége a 7 éves csellós pályafutásomnak. Nem bántam meg a döntésemet, mert nem ez az út állt előttem. Életem meghatározó része volt ez a 7 év, mert sok szépet kaptam a zenéléstől. Jó szívvel gondolok vissza a csellós éveimre, és sajnáltam volna, ha akkor, azon a napon nem határozok úgy, hogy csellózni akarok.