A filmből kiderült, hogy a hegyi balesetek legnagyobb része a lefelé úton történik. Hogy miért? Mert nem fűti őket az adrenalin, lefelé már nem tartják olyan veszélyesnek a mászást mint felfelé, és könnyelműsködnek.
Sokszor nem elég az oxigén a visszaútra, és sajnos ez az életükbe kerülhet, vagy éppen a lefagyott végtagokkal már nem érnek le az alaptáborba, vagy a hegyi betegség veszi el az életet tőlük.
Felelőtlenek, vagy merészek? Bátrak vagy őrültek? Dicsőségre vágynak, vagy csak maguknak bizonyítanak?
Részese lehettem egy olyan történetnek, amiben sosem lennék szereplő. Tőlem a hegymászás távol áll. Csodálattal tölt el a hegy látványa, el tudnám magam képzelni egy hegyes-tavas tájon, ahol a kis erdei házikómban éldegélek a gyönyörű örökzöldek, és hegyi növények között, de a magasságtól irtózom. Ráadásul a veszélyes dolgokat nem kedvelem. És a hegymászás veszélyes. A filmben folyamatosan mérgelődtem, hogy miért tesznek emberek olyat, ami az életükbe kerülhet. Véremben csordogál az egészségügy, ezért az élet veszélyeztetése feldühít. Próbáltam semleges maradni a sorozat végéig, de sokszor nehezemre esett. Az biztos, hogy ezt a sorozatot sosem felejtem el.
Az alaptáborban több expedíció gyülekezett. A "mi" expedíciónk vezetővel rendelkezett. Voltak, akik vezetés nélkül indultak útnak, és sajnos nem érkeztek vissza. Veszélyes magán akciózni egy ilyen helyen. A csoport vezetője erélyes, magabiztos, profi hegymászó volt, és nem tűrte az engedetlenséget. Az engedetlenség halált szül. Több embert veszített már el azért, mert nem hallgattak rá.
Egy csapat tag úgy indult neki a mászásnak, hogy mindkét lábát már elveszítette térdtől lefelé egy régebbi mászás kapcsán. A felfelé vezető úton több műlábat is lecserélt. A csúcs közelében, a halálzónában már véresre dörzsölte a lábcsonkjait a művégtag, és azok lefagytak. Ennek ellenére felmászott, és keservesen, de lejött. Szinte vércsíkot húzott maga után. A végén újra amputálták lábait, de már combtőtől lefelé. Mindkét kezén az ujjak is lefagytak, azokat is amputálták. Elképedve néztem végig a történetét. Számomra ez már az őrültségen is túl megy.
Egy asztmás férfi oxigénmaszk nélkül akart feljutni a csúcsra, de a halálzónáig sem ért fel. Majdnem belehalt.
Rosszindulatú daganat eltávolítása után két héttel indult útnak egy férfi, aki nem ért fel a csúcsra. A végén kiderült, hogy újra meg kellett műteni, mert az állapota romlott.
A csapatból csak páran tudták megmászni a csúcsot, a többiek nem értek fel. Hiába a két hónap klimatizálódás, van aki sosem tudja megmászni, hiába próbálja többször.
Mutatták, ahogy egy másik expedíció tagja tüdő ödémával küszköve a halál felé tartott. Segítséget kértek a "mi" orvosunktól. Nehezen, de sikerült megmenteni az életét.
Ami iszonyatosan sokkoló volt számomra az, amikor lefelé jövet találkoztak egy másik csoporttól elszakadt haldoklóval. Az élete meg volt pecsételve. Elfogyott az oxigénje. Az emberek próbáltak segíteni rajta, adtak neki oxigént, de ez csak pár perces "fellélegezés" volt számára. Ha oda adják a saját oxigénjüket, akkor ők halnak meg a hegyen. Levinni nem tudták, a halálzónán belül voltak. Ott nincs segítség, csak pár ember, akik maguk is alig bírnak lejönni. Fél órás segítségnyújtás után ott kellett hagyniuk a haldoklót. Azok az emberek sírva jöttek le, és nem tudták megemészteni annak a hegymászónak a halálát. Én sem tudok könnyek nélkül emlékezni erre a történetre.
Ez a dokumentumfilm örökre nyomot hagyott az életemben. A mai napig nem értem miért éri meg elindulni egy ilyen hegymászásra. Van, aki örökre kezek-lábak nélkül marad, és van, aki sosem tér vissza.
