-Hol vagyok?
Barbara kábult szemei alig nyílnak a külvilág felé, de a nehézkes mozdulat mind könnyebbé válik, ahogy az altató hatása folyamatosan csökken összetört testében. Gondolatai egyre kuszább szálakba fonódnak össze, nem értve a körülötte zajló események sorozatát.
Szája mozgása kérdést szegezne a mellette tevékenykedő nővérhez, de a fájdalom, és a gyengeség rabláncon tartja, mintha teste fellázadt volna a zavaros, ám de rettentően kíváncsi elméje ellen. Ezt a bosszantóan tehetetlen nyűglődést kettévágja a feléje csoszogó orvos pökhendi viselkedése.
-Hamarosan jobban lesz, és akkor elmehet!
-El? És hova?
-Az nem rám tartozik!
A nem túl fényesre sikeredett társalgás után, az orvos fejét csóválva kilép a kórteremből, és beszólít egy öltönyöst, aki napszemüveges külsejével igen csak felhívja magára a kórházi fehér köpenyes figyelmet. A nővér azonnal kifordul a szobából, amikor az öltönyös leül Barbara mellé. Mondókáját nem a szeretet, és nem a kedvesség öleli át, hanem a közöny, és a nyers stílus darabolja miszlikbe.
-Nos? Hogy vagyunk?
-Nem túl jól!
-Hamarosan jobban lesz!
-Elmondaná mi történik velem?
-Mindent megtud a maga idejében!
-Sejtettem, hogy valami hasonlót fog mondani!
-Kislány! Magának itt nem osztottak lapot! Pár hét, és elhagyhatja a kórházat! De addig is... legyen jó, és ne kérdezősködjön! Megértette?
A gyógyulási hetek hamar elröppennek a várakozás idejében. Az utolsó nap az izgalom napja. Sorsfordító nap ez Barbara életében. Idegesen pakolászik sosem ismert bőröndjébe, és veszi fel az újonnan kapott nyári, de kissé régies ruháját. Újra felvillan az ablakon keresztül betűző nap sugaraiban az ismerősen nyomasztó napszemüveg. A férfi, Barbarát kiterelve a kórházból beülteti egy páncélozott autóba, amit úgyszintén páncélozott autók követnek.
A nagy felhajtásban az egyre idegesedő Barbara feszülten nekicélozza egyszerű kérdését az öltönyös férfinak.
-Hova megyünk?
-Vissza!
-Vissza?
-Jól teljesített!
-Miben?
-Végig figyeltük mit csinál! Maga az egyetlen, aki meg tudott szökni az Atlantiszról, és túlélte!
-Semmit sem értek!
-Emlékszik? A tárgyalás előtt megbeszéltük a részleteket!
-Igen, de utána tényleg elítéltek emberölésért!
-Azért, hogy ténylegesen átérezze milyen gyilkosként raboskodni!
-Maguk nem normálisak!
-Na ide figyeljen! Két választása van! Vagy elfogadja, hogy nekünk dolgozik, vagy mehet vissza az Atlantiszra!
-Oké! Van más választásom?
-Jó kislány!
A csalódott Barbara ingerülten száll ki az autóból, és merev testtel követi az előtte haladó napszemüvegest, aki hirtelen megáll egy számozatlan szobaajtó előtt.
-Öltözzön át, bent mindent megtalál!
A kopottasan berendezett szobába belépve Barbara lába a földbe gyökerezik.
-Na mi van kisanyám! Nem rám számítottál?
-Véres! Maga hogy kerül ide?
-Együtt megyünk az Atlantiszra!
-Mi van? Én megegyeztem azzal a pasassal, hogy ha nekik dolgozom, nem kerülök vissza!
-Nem is!
-Hát akkor?
-Nem mint rab, hanem mint smasszer!
-Na nem! Azt már nem!
-Ahogy akarod!
Barbara fel sem eszmél a váratlan, ám de roppant kellemetlen meglepetésből, testét hamarosan erősen szorító férfi kezek rángatják ki a szobából. A hevesen ellenkező, kapálózó lányt elkábítja az egyik smasszer, aki sátáni nevetéssel körítve vonszolja el Barbara tehetetlen testét.
A valóság, néha megismétli önmagát. Barbara valósága is újra ismétlődik, és soha, de soha nem ér véget.
-Nos? Meghozták az ítéletet?
-Igen bíró úr! Bűnösnek találtatott hirtelen felindulásból elkövetett emberölésben.
-A büntetése életfogytig tartó szabadságvesztés, a szabadlábra helyezés lehetősége nélkül. A büntetést végrehajtó intézet neve: Atlantisz!
