Aztán eljött a pillanat, amikor kendővel a búrámon kellett kimennem az utcára. Mivel olyan környéken jártam, ahol nem volt tömeg, egész jól vettem az akadályokat.
De a munkába menetelés, az keményebb diónak bizonyult. A metrón és a villamoson lévő tömegben zavarodottan közlekedtem. Minden szempár az én fejemet bámulta. Egy hét elteltével egyre kevésbé zavartak a pásztázó pillantások.
Azt gondoltam, ha ez így megy, a végére egyáltalán nem fog idegesíteni. Tévedtem. Minden nap más emberekkel utaztam, más reakciókkal találkoztam. Hogy mit láttam a szemekben? Részvétet, szánakozást, könnyeket, vagy semmit. Volt egy férfi, aki velem szemben ült a metrón, és amíg le nem szállt, a könnyeivel küszködött. Rettenetesen éreztem magam, hiszen azt hitte haldoklom. Valószínűnek tartom, hogy közeli ismerősét vesztette el, én meg ezt az emléket hoztam elő belőle.
Voltak emberek, akiket a látványom teljesen hidegen hagyott, és nem a jó értelemben. Mások átadták a helyet, előre engedtek, és sokszor szétnyílt előttem a sor. Azt gondolom, hogy az emberek nem bírnak szembesülni a halál tényével, én meg ezt sugároztam a külsőmmel. Nekik nem voltam más, mint kétlábon járó elmúlás. Ez riasztó, hiszen a halandóságukra emlékeztettem őket.
Ami meglepő és szomorú, a férfiakban több együttérzés van, mint a nőkben. Ezzel kellett szembesülnöm, amit ha saját magam nem tapasztalok meg, el sem hiszem. Természetesen ez a meglátásom nem egyénekre vonatkozik, hanem az átlagra.
Szintén meglepett, hogy kigyúrt, rosszarcú emberek megszeppenve álltak mellettem, mint a kis óvodások a tömegben.
Ahogy nőtt a hajam, és egyre melegebb lett az idő, egyre inkább zavart a kendő. Többen mondták, hogy jól áll ez a süni haj, de nem vitt rá az akaratom, hogy levegyem. Aztán megtörtént aminek meg kellett történnie. Elképesztően rosszul éreztem magam ezzel a rövid hajjal. Mint aki meztelen, és meg van bélyegezve.
Kitaláltam, hogy befestem szőkére, és oldalt kicsit megnyírom, hogy ne legyen tojás fejem. Így egy fokkal jobban érzem magam, de nem az igazi. Az emberek most is néznek, de nem bámulnak, hanem hamar levonják a következtetéseket. Vagy azt, hogy túléltem a halált, vagy azt, hogy megbolondultam.
Sosem gondoltam volna, hogy 48 évesen kopaszon, majd 1 centis platina szőke hajjal fogok sétálgatni. Már várom, hogy egy értelmes frizkót tudjak szabatni magamnak.
Egy dolog viszont felvillanyoz ebben a történetben. Mégpedig az, hogy van remény. Az emberek 80%-ában vannak érzések, csak jó mélyre elrejtik. Kezdünk újra emberekké válni.
Aki nem ismeri kopaszságom történetét, itt elolvashatja.
