Ebből egy jó kis horrort lehetne írni, mert hogy a helyszín és a fűtő bácsi, meg a gyerek, aki ebben az esetben én voltam, akár egy horror történet alapja is lehetne.
Akkor még sehol sem voltak a horror sztorik,és mégis hasonló történetekből készítettek filmeket, amiket mi csak a szoc. cenzúra tudtán kívül leshettünk meg jó pár évvel később a szomszéd videóleátszóján, aki stikában csúsztatta át a vámon a kamion alvázára szerelve a Tosiba, és az ITT Nokia videómagnókat.
De elkanyarodtam a témától. Mi is volt a kazánházban...Gyerek számára az tiltott hely volt. Sötét, büdös, és nagyon hangos. De milyen a gyerek, hát kíváncsi. Ez alól én sem voltam kivétel. Minden alkalommal, amikor hátraszaladhattam, belestem a vasajtón, amin valószínű Arnold Schwarzenegger tornáztatta a bicepszét, mert hogy mozdítani nem tudtam. Amikor kicsit nyitva maradt, be kellett kukucskálnom. Nem láttam semmit, csak sötétséget.
Apunak volt egy műhelye, azt sosem a kazánház felőli oldalról közelítettük meg, hanem a suliból, a pince felől. (Suliban laktunk, mint gondnokok.) Vajon miért? Apu miért nem akarta, hogy a kazánház irányából menjünk? Mi van a kazánházban? Egyre rejtélyesebbé vált számomra ez a hely. Az udvar hátsó részénél volt, ahol egy hatalmas szénkupac figyelt. Minden nap megmásztam a szénhegyet, aminek legjobban anyu örült. Szuper volt a kupac tetején trónolni. El tudom képzelni anyu arcát, amikor a feketeségtől nem látszódtam ki.
Amikor teljesen nyitva maradt a vasajtó, rögtön berohantam. Annyira sötét volt, hogy nem tudtam merre vagyok. Csak az ajtó felőli fény mutatta a kijárat felé vezető utat. A falat tapicskálva megtaláltam a villanykapcsolót. A fényerőssége vetekedett a gyertyaláng teret hódító vakításával. Éppen csak nem borultam fel, annyira láttam. A bejárattól talán egy méterre szintén egy hatalmas szénkupac ácsorgott rám várva. A félhomályban ezt a hegyet is meg kellett másznom. Megállapítottam, hogy ugyan olyan, mint a kinti kupac. Onnantól kezdve már a benti szénkupac volt a trónusom.
A dübörgő zaj időnként fülsüketítő volt. Mély, és hangos, ütemszerű csattogás dugította a fülemet, néha be is kellett fognom, hogy ne süketüljek meg. Ezt mindenképp meg kellett néznem. Mi várt a szénkupac túloldalán? Szintén vasajtó. Erre is várnom kellett, hogy nyitva maradjon.
A fűtő bácsi folyton átjárkált a kazánházon engem megzavarva, mintha jobb dolga nem lett volna. Mondjuk mi mást csinálhatott volna, hiszen ő ott élt, és éjjel-nappal a kazánt őrizte. Tipikus Quasimodo bácsi volt, akitől félnek a gyerekek. Amikor megismertem, már nem féltem tőle, mert nem szedte le a fejem, nem evett meg vacsorára. Egy idős, kedves bácsit ismerhettem meg, aki egyszer megengedte, hogy bemenjek a titkos helyre, ahova gyerek lábát sem teheti. Nagyon izgatott voltam, de közben féltem. Mi lehet ott bent, aminek ekkora hangja van...
Kitárta a vasajtót, és egy vasszerkezetes függőhíd tárult elém. Ahogy ráléptem, megingott a lábam alatt. Jobb és bal oldalt le lehetett látni a kazánhoz, ami lángnyelveket öltögetett kifelé. Félelmetes látvány volt. Izzott a levegő. Égetett a forróság, a fűtő bácsi is ujjatlan trikóban járkált télviz idején is. A kazánhoz nem engedett le, csak fentről nézhettem. Ahogy meneteltem a hídon, a lábam alatt a vas szeletek hangosan dübörögtek. Ezt a hangot már messziről lehetett hallani, így mindenki tudta, hogy valaki jön a kazánház felől.
Szóval ez volt az a valami, amitől annyira féltem. Aztán meghalt a fűtő bácsi, helyette jött egy másik bácsi, akit annyira nem kedveltem. Akkor kevesebbet járkáltam a kazánházba. Amikor korszerűsítették a fűtést, a szénkupacaim is megszűntek, így a kazánház elvesztette a titokzatos erejét, ami misztikus, és különleges volt. Utána már lemehettem megnézni magát a kazánt, mert nem üzemelt. A kazánház előtere megtelt mindenféle iskolai lommal, a trónkupacom többé nem létezett. Anyu örült ennek a legjobban. (megértem)
Így már értettem, hogy apu miért nem onnan vitt engem a műhelybe barkácsolgatni, hiszen ez egy veszélyes hely volt, főleg egy gyerek számára.
