A 80-as években nem volt egyszerű bekerülni Zánkára. Apu barátja, aki tornatanár volt a suliban, ő segített becsusszanni, méghozzá a sport részlegbe.Egy tanuló visszamondta a jelentkezést, így én mehettem helyette.
Igen ám, de kézilabdások közé keveredtem, nekem meg sok közöm nem volt a kézilabdához.
Kisebb koromban egy távoli rokon tanítgatott kézizni, de ez a felszedett tudás kevés volt egy zánkai sport táborban. Úgy kellett tennem, mint egy kézilabdás kapus. Az alkatommal nem volt gond, mert kiskorom óta síeltem, emiatt nyolcadikra meg volt a sportos testalkatom. Így mentem hát a zánkai táborba.
Furcsa volt, mert idegenekkel voltam összezárva, az ország különböző részeiből jöttek a csajok. Nagyjából egykorúak voltunk, így nem volt gond a beilleszkedéssel. Hamar összekovácsolódott a banda. Nem volt sok sport, és hála Istennek a kapuba is ritkán kellett beállnom, így nem jöttek rá, hogy nem vagyok kézilabdás. A fiúk és a lányok jól szét voltak szedve, külön épületet kaptunk, és úgy védtek minket, mintha miniszteri csemeték lennénk. Persze a védelemnek voltak hiányosságai, így a vegyülés sűrűn létrejött. Voltak éjszakai szökdösések, és természetesen lebukások is. Szövődtek szerelmi kapcsolatok, amit végig asszisztáltunk a hazamenetelig. Segítettünk átszökni, falaztunk a szerelmes párnak, minden hülyeségben benne voltunk. A búcsúzás nehéz volt, mert hiába kértük el a címeket, tudtuk, hogy soha többet nem látjuk egymást.
Szívesen visszamennék az időben, és belebújnék a 14 éves kori bőrömbe, hogy újra átélhessem a zánkai nyaralásomat.
