Széles mosollyal az arcomon elfoglaltam a fekhelyemet, amin rendesen meglepődtem, mert nagyjából ezren feküdtünk egymás mellett valami lópokrócos katonai ágyszerűségen.
Túltettem magam az első megrázkódtatáson. A következő a vizes blokk volt. Úgy éreztem magam, mint egy szabadstrandon. Alul-felül huzat, és csak az nem tudott bekukucskálni, aki nem akart. A zuhanyfülkék is mint a strandokon. Elkopott, vízköves, meghajlított zuhanycsodák, amikből vagy nem jött semmi, vagy akkor is hajat mostál, ha nem akartál. A víz sosem volt meleg, mivel a tanárok folyton elfürödték, mert az is meg volt szabva mikor fürödhettünk. Még jó, hogy a klozettre járás nem volt időhöz kötve.
Kora hajnalban ébresztettek minket. Időre kellett felöltözni, és rohanva enni. Busszal kivittek minket a mezőre és elmagyarázták a kukorica fattyazás - címerezés fortélyait. Megkaptuk a fattyazó botot, és nekiláttunk a műveletnek. Két perc alatt jöttek a víz és vérhólyagok köszönteni a tenyerünket. Elsunnyogva a dolgot letettük a botokat, és letapostuk a félrenőtt kukorica hajtásokat Azt hittük ezzel megmenekültünk. Nagyot tévedtünk. Jött az ellenőrző brigád, végig mentek a sorokon. Kaptunk a fejünkre nem kicsit, és újra neki kellett látni a fattyazásnak. A kezünk a munka végére koszban, vérben fürdőzött.
Hála Istennek ez a fattyazós műsor csak pár napig tartott. Nem mintha a címerezés sokkal jobb lett volna. Lehet, valami magyar 56-os körzetben jártunk, mert olyan hatalmas kukoricákat kellett kezelésbe vennünk, amilyeneket még sohasem láttam. Nem értem fel a tetejéig, le kellett húznom magamhoz a növényt, hogy a címerezést el tudjam végezni. Több kilométer hosszan terült el a kukorica mező, és ezeket kellett végig járnunk a tűző napon, ezer fokban. Víz, csak a sor végén leledzett egy lajtos kocsiban. Egyetlen egy bádog bögre vagy mifene volt a pohár, és abból ittunk vagy százan. Jesszusom....csodálom, hogy nem kaptam el semmilyen nyavalyát. A robot végén retkesen felszálltunk a buszra, és visszadöcögtünk a táborba. A retektől úgy szabadultunk meg, hogy belevetettük magunkat a medencébe. Volt, hogy ruhában ugráltunk bele, aminek a tanárok nagyon örültek. A hidegzuhany helyett a medencefürdőzést választottuk.
Egyik nap jelentkeztünk plusz pénzért délutáni munkára. Örömmel és dalolva vágtunk neki a kukorica sornak. Azt elfelejtették mondani, hogy ez lesz a leghosszabb sor, amin végig kell mennünk. Egymás mellől indultunk, és énekelve címereztünk. A jókedv hamar elillant. A forróság kiszívta az energiánkat. Egyre kevesebb éneket hallottam, ahogy haladtam a soron. Úgy éreztem, sosem lesz vége a menetelésnek. Mindenhol csak kukoricát láttam, embert meg sehol. Útközben megismerkedtem közelebbről egy imádkozó sáskával. Az orrom előtt tornázott egy lehajló kukorica levélen. A szél egyre erősebben fújt, a sáska meg részegen ringatózott jobbra-balra, de elmenni nem óhajtott az útból. Lassan, lapítva átvágtam magam a másik sorba, és amikor biztonságos távolságba értem, visszabotorkáltam a soromba.
Kezdtem kétségbe esni, hogy valószínű én leszek "A kukorica gyermekei" című film egyik szereplője, mert sosem fogok kiérni a sorból. Egyszer csak megláttam az út végét. Vízről ábrándoztam, mert cserepesre száradt számat kinyitni is alig tudtam. Valószínű a kiszáradás határát súroltam. Kivonszoltam magam, és meglepődtem a fogadtatáson. Nem állt ott senki. Se ember, se víz, se kutya, se macska, és még a madár sem járt arra.
Most akkor mi van?! Aztán megláttam egy embert, kinek szakálla volt kender. Vagy nem, de ember volt, és a megszabadítóm. Kerestem a vizet, a lajtos kocsit. Víz az nem volt, mert elment a lovas ember, biztosan lejárt a munkaideje. A többiek is csatangoltak valahol, volt akiért be kellett menni a kukoricák közé, és kihozni onnan. Kiszáradva, csapzottan, mocskosan, elcsigázva buszoztunk vissza a táborba.
Közben meglátogattak a szüleim, mert engedélyezve volt egy egyszeri látogatás. Várták, mikor jövök meg a délutáni munkából. Amikor beérkezett a busz, nem találtak meg a leszálló kosz tömegben. Olyan retkes voltam, hogy a saját anyám nem ismert meg, amikor közeledtem felé. Elképedt a látványtól. A szutyok mellett vágások voltak a karomon, a nyakamon, arcomon, mert a szélben csapódó kukorica levelek agyon vagdosták a bőröm. Hoztak rántott husit, amit azonnal benyeltem így feketén, piszkosan. Többet nem is jelentkeztem délutáni munkára, elég volt a délelőtti 6 órás rabszolgasors.
Az biztos, hogy feledhetetlen élménnyel gazdagodva távoztam a táborból, na meg persze egy jó nagy ínhüvely gyulladással, és egy gipsz sínnel a karomon.
