Miért pont most? Miért nem előbb? Kérdések halmaza sorakozik agytekervényem sejtjei között, amikre valószínű sosem kapom meg a választ.
Miután megszabadítottak egy kellemesnek nem mondható eü. munkahelytől, nézegettem a netes hirdetéseket.
Kitérnék arra, mit is jelent az, hogy megszabadítottak. Konkrétan felmondtak a próbaidős betegállományom alatt úgy, hogy nem is tudtam róla. A betegállomány sem volt vidámpark, hiszen a munkába rokkantam bele, aminek a mai napig iszom a levét. Így működik a csodálatos egészségügy.
Szóval, felkeltette egy hirdetés a búslakodó figyelmemet. Gyógypedagógiai asszisztens/segítő munkakörbe kerestek kollégát. A feltételek között szerepelt az egészségügyi végzettség is. Gondoltam, egy próbát megér. Meg is érte, mert felvettek.
Hamar rájöttem, hogy ez az, amit keresek. Minden percét élveztem. Sajnos a fizikai terhelés sok volt rozzant testemnek, ezért ott kellett hagynom ezt a csodálatos iskolát.
Imádtam a gyerekeket és a kollégákat. Mindig is ilyen munkahelyről álmodtam, sírva jöttem el tőlük.
Azóta napi szinten gondolok rájuk, és arra, amit tőlük kaptam. Olyan lelki értékeket, amik beépültek az életembe. Nem beszélve a szakmai tudásról, amit a kevéske idő alatt átadtak nekem. Nélkülük most nem lennék ott, ahol vagyok.
A keserű végkimenetel miatt minden lelkesedésem elszállt. A kikészült testem papírmunkát keresett, de végzettség hiányában semmit sem találtam. Folyton ott motoszkált a fejemben a gyógypedagógia. Rájöttem, hogy ezt akarom csinálni. Ez az irány az én irányom, viszont olyan munkát kell keresnem, amit fizikálisan elbírok.
A megvilágosodás gondolatával újra ebbe az irányba keresgéltem, és rátaláltam. Igaz, hogy kacifántosan, de sikerült elhelyezkednem. Imádom! Imádom! Imádom! Soha többet egészségügy! Megtaláltam a helyem, ahol végre jól érzem magam, és élvezem a munkám/hivatásom.
Sosem késő váltani! Merj lépni! Nem számít hány éves vagy! Szakadj ki a megszokottból, és vágj bele az újba! Lehet göröngyös lesz az odavezető út, de megéri!
